Kedd reggel

 

 

Az utóbbi hónapokban egyre hangosabb a gazdasági sajtó az infláció rémétől, és egyre gyakrabban születnek szenzációhajhász cikkek, amik címlapon riogatják a laikus olvasókat. Az inflációs adatok azonban közel sem erről tanúskodnak, illetve a kötvény piaci befektetők várakozásai sem ezt tükrözik. Ebben a vélemény kavalkádban nehéz tisztán látni, hogy akkor most ideje aggódni vagy sem? Hogyan tudom megőrizni a vagyonom és a vásárlóerőm reálértékét, azaz a jövőben is legalább ugynannyit tudjak fogyasztani, mint előtte? Ez a kis írás erre a kérdésre igyekszik választ adni!

A modern monetáris politika a Bretton Woods-i rendszer 1971-s felbomlása után kezdte szárnyait bontogatni, és az elméleti háttér közel sem volt olyan szilárd, mint ahogy egy ilyen társadalmi kísérlet igényelne. A Bretton Woods-i rendszer lényege, hogy a 2. világháború után az államok közötti kereskedelem mérleg hiányok elkerülése érdekében a devizájukat az aranyhoz kötötték, azaz konzerválni igyekeztek a gazdasági erőviszonyokat. Gyakorlatban ez azt jelentette, hogy el akarták kerülni, hogy a versenyképesebb exportjuk által újra megerősödjenek az 1. és 2. világháború utáni vesztes országok, így csökkenteni akarták a 3. világháború esélyét. Ennek a devizaárfolyamnak a fenntartásához, azonban a kötött deviza gazdálkodás és monetáris politika volt szükséges, aminek kikényszerítése egy idő után lehetetlenné vált, hiszen a globalizáció elindulásával, az utazás, áruszállítás, a technológia fejlődésével, az Európai Gazdasági Térség fejlődésével ez a rendszer a gyakorlatban megbukott. A rendszer felbomlása után pedig a monetáris politika, a szabad kamatláb politika, a lebegő árfolyamrendszerek utat törtek maguknak anélkül, hogy értettük volna az új rendszer pontos működését. 

A modern monetáris politika elméleti hátterének kidolgozására nagy hatással egy beregszászi magyar apa és anya fiú gyermeke, Milton Friedman volt, aki már az Egyesült Államokban született. A 16 éves Milton 1928-ban, a Gazdasági Világválság idején érettségizett, és a válság család anyagi helyzetére gyakorolt hatása miatt a matematikusi és gazdasági pályát választotta. A részben általa kidolgozott neo-klasszicista mennyiségi pénzelmélet szerint a gazdaságban forgó pénz mennyisége határozza meg az infláció mértékét, amiért 1976-ban gazdasági Nobel-díjat is kapott. A modern monetáris politika einsteini E=m*c2 egyenlete a következő: M * V = P * Y, a nominális pénzmennység (M) szorozva a pénz forgási sebességével (V) egyenlő az árszínvonal (P) szorozva a reál kibocsátással (Y). Azaz a monetáris politika a nominális pénzmennyiség növelésével képes lehet a növekedés emelésére két feltétel mellett. Az egyik ilyen féltétel a pénz forgási sebességének állandósága, azaz a gazdaságba jutatott pénz hasonló ütemben legyen elköltve árukra és beruházásra, mint korábban és ne kerüljön megtakarításra. A második feltétel, hogy a gazdaság rendelkezen szabad kapacitásokkal, ezért a hirtelen megjelenő keresletet legyen, aki megfelelő kínálattal kielégítse, és ne az történjen, hogy a gyorsan emelkedő árupiaci inflációval álljon helyre az egyenlet jobb oldala.

A monetáris politika által a gazdaságba pumpálta friss pénzt a gazdasági szereplők tehát nemcsak az egyenlet jobb oldalán tudják elkölteni árukra, ezzel növekedést és/vagy inflációt generálva, hanem sajnos az egyenlet bal oldalán is befektetési célú eszközökre, ezzel csökkentve a monetáris politika növekedésre gyakorolt hatását. A modell egyik korlátja pont ennek az aránynak a kényes egyensúlya, amire egy szabad piacgazdaságban nagyon nehéz hatni, hiszen az egyének szabadon rendelkezhetnek jövedelmük felett. Ha röviden, tömören és érthetően szeretnénk ezt lefordítani, akkor a frissen teremtett pénz az egyenlet bal oldalán eszközár inflációt, a jobb oldalán pedig a hétköznapi értelemben vett árupiaci inflációt okoz. Az eszközár infláció a pénzforgási sebesség csökkenésében ölt testet, hiszen a pénz nem a gazdaságban “pörög”, hanem ingatlanban, termőföldben, részvényben és kötvényben áll. 

Az 1. ábra pont ezt szemlélteti az amerikai pénzforgási sebesség 22 éves folyamatos csökkenésével. A matematika pedig egzakt tudomány, hiszen az egyenlet baloldalának növelése csak a nominális pénzmennyiség extrém növelésével lehetséges sajnos, amit az alacsony kamatkörnyezet és a hitelezési szabályozás lazításával lehet elérni. Alan Greenspan, aki ugyancsak magyar származasú közgazdász 1987 és 2006 között az amerikai jegybank elnökeként mesteri szintre emelte a nominális pénzmennyiséggel való növekedés ösztönzés iskoláját, amit a többi fejlett jegybank is átvett, és a pénz mennyiségét 45%-ról 70%-ra emelte a GDP arányában. Ezzel párhuzamosan pedig a hozamokat a mélybe nyomta, illetve a részvény értékeltéségét az egekbe emelte, ahogy az a 2. ábrán is jól látszik, azaz eszközár inflációt okozott. Ezt persze sok közgazdász üdvözítőnek tartja, mivel a pénzügyi és fizikai vagyonnal rendelkező lakossági vagyoni helyzetén javít.

A második feltétele a nominális pénzmennyiség növelésének, hogy az árszínvonal kisebb mértékben nőjön, mint a pénzmennyiség, hiszen ilyenkor lesz gazdasági növekedés. A globalizáció fejlődésével a drága és munkaerőigényes munkafolyamatokat az olcsó ázsiai országokba való kiszervezésével, illetve a munkafolyamatok optimalizációjával komoly árupiaci inflációt csökkentő tényezők voltak az elmúlt 2-3 évtizedben, hiszen a drága és korlátos belföldi szabad kapacitásokat az import segítségével tudták jelentősen bővíteni. A monetáris politika ezáltal megalkotta az árupiaci inflációt követő célrendszerét, amiben látszólagosan nem volt semmi negatív hatása a túlzott nominális pénzteremtésnek.

Hogy a címben feltett kérdésre is válaszoljunk eme kis eszmefuttatás végén, hogy hol az infláció: az eszközárakban, ingatlanban, kötvényekben, részvényekben. A következő hetekben, hónapokban a mai monetáris politika gyengeségeivel, hibáival és az előtte álló kihívásokkal fogunk majd foglalkozni.