Kedd reggel

 

Elképzelhető, hogy nem sokat? A modern monetáris politika egyik leginkább vitatott axiómája, hogy csak rövid távon képes hatni a növekedésre, és hosszabb távon független a növekedésre gyakorolt hatása stabil inflációs környezetben. Minden jegybanki kommunikáció az elmúlt 30 évben arról szól, hogy gazdasági visszaesés idején a lazuló hitelezési standardok és az alacsony kamatkörnyezet időt nyer a vállalkozások és az emberek számára, hogy alkalmazkodjanak az új feltételekhez, miközben a növekvő hitelkínálat nem veszélyezteti az inflációs célok hosszú távú stabilitását, sőt rövid távon sikeresen elkerülheti a dezinflációs környezetet. A gyakorlatban ez nem igazán valósult meg!

A jegybankok minden válság után túl hosszan voltak lazák és túl sok felesleges pénzt juttattak a gazdaságba, amit nehezen lehetett egy idő után jól elkölteni. De mit is jelent az a fogalom, hogy „jól elkölteni”? Minden hitelfelvétel legfőbb céljának kell lennie, hogy a hosszú távon érdemben javítson az adott vállalat, állam vagy polgár pénzügyi pozícióján, hiszen így tudja majd visszafizetni a tőkét kamatokkal együtt. Azaz a hitel nem öncélú, hanem a hosszú távú jólét előre mozdítását kell, hogy szolgálja. Ebből arra lehetne következtetni, hogyha a pénzügyi rendszer és hitelfelvevő jól allokálná a forrásokat, akkor hosszú távon kialakul egy stabil adósság szint és a reálbérek fokozatosan emelkednek, ezzel szemben a valóság ennél sokkal riasztóbb képet fest. Az amerikai átlagpolgár reálbére nem emelkedett érdemben 1979 és 2015 között miközben a gazdaság teljes egésze a GDP másfélszeresének megfelelő adósságot halmozott fel az elműlt 30-40 évben.

Amerikai átlagdolgozó vesszőfutását ezentúl nemcsak a fogyasztási és presztízs célú eladósodás okozta, hanem az ázsiai olcsó munkaerő teremtette verseny, ami nagyon komoly munkabér leszorító hatással járt. Ilyen helyzetben a szegény fogyasztó nincs túl rózsás helyzetben, hiszen egyszerre szembesül a reálbére alacsony növekedésével, az ázsiai versennyel, illetve az inflációs kosárban nem jól mért lakhatási költségekkel és ingatlanárakkal. Ebben a szorításban nehéz ellenállni az olcsón kínált hiteleknek, amik egy szebb és jobb jövőt vetítenek a hitelfelvevő elé, miközben ez nem igaz. A Lehman Brothers csődje pont ennek a hitelből finanszírozott jólét illúziójára vezethető vissza, amikor a nagyon laza monetáris politika és az innovatív kockázatmenedzsment miatt túl sok lett a nem teljesítő hitel, így a bankok a kiskapukat kihasználva becsomagolták ezeket az „illúzióra épült” hiteleket, ezek lettek az úgynevezett „sub-prime” kötvények. Az adósság ábrán látszik, hogy ezek a hitelek továbbra is ott vannak gazdaságban, miközben az okok továbbra is fennállnak.

Donald Trump elnökké választása pont az amerikai középosztály kétségbeesett segélykiáltása, hogy erre az évtizedeke húzódó kérdésre végre megnyugtató választ adjon. Egyelőre felemás eredménnyel és továbbra sem látszik a fény az alagút végén.